John Steinbeck 1902-ben született, Kaliforniában – de nem abban a Kaliforniában, amit, hála Hollywoodnak, ismerősnek vélünk, hanem a napfényben lubickoló álomgyár hátsó udvarán, ott, ahol gyárak emlekednek és földek húzódnak; illetve időnként nem emelkednek, és nem is húzódnak.
Utóbbi állapotot ma posztindusztriális gazdaságnak hívjuk, egykor meg Válság volt a neve, az előneve pedig Nagy és Gazdasági és Világ. Steinbeck életét, amely tisztesnek és polgárinak indult, a csírájában fojtotta el: huszonhat éves volt, amikor elkezdődött. Egy teljes generáció veszett oda – és minden bizonnyal ez lett volna Steinbeck sorsa is, ha nem azt választja, hogy megírja a válságot, ahelyett, hogy megadná magát neki.
De inkább megírta, olyannyira, hogy 1962-ben Nobel-díjat kapott érte, mert, így a díjat odaítélő Svéd Akadémia, olyan valósághűen, mégis élénk képzelőerővel adja vissza a válság kárvallottjainak életét, és annyi részvét van a humorában meg a társadalomszemléletében. Az író feladata – válaszolta Steinbeck a beszédében, amellyel a díjat átvette – az, hogy emléket állítson az Ember nagyságának, hősies szívének és szellemének; és annak, hogy bukásában is nemes marad, a lelkét bátorság, együttérzés, és szeretet hatja át.
Nagy szavak, vághatnánk rá mi, érdes elméjű közép-európaiak – ha nem némítana el minket Steinbeck életműve, és az életmű – talán – három legcsúcsa, bár ilyen szó nincs. Három regényről van szó: a Tortilla Flat (magyarul „Kedves csirkefogók” címmel ejlent meg); a Cannery Row (Kék öböl), és az Of Mice and Men (Egerek és emberek). Az első kettő sajnos színpadra alkalmazhatatlan, túl sokan szerepelnek bennük: a válság partravetett potykái, akik, ahelyett, hogy ismét az árba vetnék magukat és görcsösen evickélnének tovább a semmibe, inkább elnyújtózkodnak a parton, derűsen bölcselkedve, lovagias (bár a törvénykönyveknek néha némileg ellentmondó) kalamajkákba keveredve, majd, a kalandok végeztével kinevetve önmagukat.
A harmadik, a színpadra már – szerencsére – alkalmas Egerek és emberek viszont korántsem derűs, még kevésbé lovagias. Az Egerek és emberek nem a bölcsen félreállók világa, hanem azoké, akik küzdenek; és, mint minden, magára valamit adó küzdő, elbuknak a végén – de a bukásban nemesednek meg csak igazán, ekkor szikrázik fel a lelkükben a bátorság, az együttérzés; és utóbbi kettő összege, a szeretet.
A főhősök ketten vannak, mint Ábel és Káintól Stanig és Panig oly sokan ebben a kétarcú világban: a kicsi és a nagy, a villámagyú és a lomhaértelmű, a tevékeny és a méla – no meg a túlélő és az áldozat: bár persze a túlélő is áldozat, legfeljebb ő később értesül róla.
Addig meg megy még tovább, amíg a lába, az esze, az ereje bírja: megy tovább, küzdeni a láthatatlanul mindenütt jelen lévő, kérlelhetetlen; rosszindulatában és legyőzhetetlenségében a görög istenekre emlékeztető nagyhatalom, a Válság (azóta hogy megszoktuk, tán még meg is szerettük ezt a szót! – és lehet, hogy ez nem is mellékszál?) ellen.
John Steinbeck végül, a II. világháború után, kilábalt a maga személyes válságából, befutott író lett, még Hollywooddal is belekóstoltak kegymásba – igaz, mind a ketten rossz szájízzel távoztak – legvégül pedig, 1968 decemberében, meghalt.
